A csendről mindig eszembe jut az a jelenet, amikor a Sixtus-kápolnában halkan és rendszeresen ismetelgették: “Silence, please!”
Lassan 10 éve volt, szerintem ez ma sem változott. Néma csendben sétálgattunk a hatalmas teremben. A csendben hallottuk csak meg a helység hangját, a festmények üzenetét, mélyen magunkban.
“Silence, please!”
Micsoda kincs a csend, hiszen a zaj egyre erősebb, túl vagyunk stimulálva a rengeteg információval. Igényünk van a csendre, hogy beszélgethessünk magunkkal.
A leghalkabb és a legértékesebb üzenetek magunkból jönnek.
Mikor hallgatod magadat, a belső hangodat?